A Hit kölcsönös bizalom

A hit kölcsönön bizalmat feltételez.
Vélt vagy valós esemény(ek) alapján hiszünk valakiben/valamiben. Valamint hitünk előrevetíti, hogy (csak) hasonló események történnek/történhetnek meg a jelenben és a jövőben.

Tehát, ha a Hit egy kölcsönös bizalom, akkor az Istenben/Felsőbbrendű lényben/Alkotóban való Hit kizárja azt a tant, miszerint mi emberek, a fogantatásunk pillanatától kezdve bűnösök vagyunk.
Nincs "eredendő bűn", ha hiszünk/ha hinnünk kell Istenben. Nem létezik "eredendő bűn", mert ellenkező esetben ez azt jelenti, Isten nem bízik bennünk!!!
A Hit és az eredendő bűn fogalma/léte kizárja egymást!
Ebből látszik, hogy az "eredendő bűn" tana, emberi találmány.
Manipulációra találták ki, hogy az emberek alázatosak legyenek és szerények.
Csakhogy ez megalázottá teszi az embereket és hamis szerénységet eredményez.
A valódi szerénység, valódi alázat csak szeretettel érhető el.

Magány

Kékségem magánya
Ridegséged fénye
Megint
Korán jön a reggel.
A Hajnal fátylat bont
Késlelteti Nap tűzét

Kitárt karom
Hozzád igazítom
Kevés
Az Idő - mindig kevés,
Gyökeret eresszen a szíved,
A helyén maradjon örökre

(a kép: Julien Orre)

Normális...

Nem attól normális valami, hogy általános vagy megszokott.

Kortalan...

Akinek rendben az önbizalma, az az ember kortalan.

"Szívével lát az ember"

Bár így lenne!!
A legtöbb ember elzárja a szívét. (Csoda, ha egyáltalán hagyja dobogni!)
A szíve helyett a büszkeségen, az anyagiasságon, a fájdalmakon, a hedonizmuson... keresztül nézi a Világot.
És aki nem a szívével lát, az a talmi csillogást rendkívül értékesnek látja, viszont a gyémánt fényét, tüzét nem veszi észre, kidobandó gagyinak tartja.
Ez sok fájdalommal jár! De majd mindenhol ezt hallani, ezt olvasni, szenvedni kell, rogyásig! Mert - állítólag- a sok szenvedéssel érezzük, hogy élünk! Pedig az ételeink fele sem fűszer, csak egy csipetnyi, mégis élvezetessé teszi azt!
A félelem az ami visszariasztja az emberek nagy részét a szívük "használatától". Félelem amiatt, hogy a másik nem szívével fog nézni ránk, és abba bele fogunk halni... Igen, ilyenkor az ember egy kicsit maghal, mint a természet tél idején. De azért van lelkünk, hogy újra és újra életre keljen szívünk! Számtalanszor több életünk van, mint egy macskának!
Használjuk a szívünket, mert annyira elszokunk tőle, hogy idegen lesz számunkra!