Nemrég...

Kacagásom messze vitte a szél,
Lépteimet meg sem érezte a föld,
Mikor hívtak, gyere, táncolj nekünk,
Ámulva nézték mozdulataimat, amelyek oly kecsesek voltak, hogy még csengettyűim is csak akkor szólaltak meg, amikor én akartam.

Kacagásom csak Neki szólt,
Táncom csak miatta volt oly kecses,
Lépteim rá gondolva voltak könnyedek,
És suhantam, ha tudtam, vár rám.

Pár éve elment a Kedves...
Azóta öregszem...
Lassan szívem is annyi éves lesz, mint ahány nyarat már megértem...
Már nem kacagok – nincs ki hallja.
Nem táncolok – nincs ki lássa.
Nem sietek – nincs kihez.

Hirtelen bölcs lettem!
Ifjú lányok jönnek hozzám...
Magamban mosolygok, amikor mesélnek, csacsognak, kérdeznek tőlem.
És én mesélek nekik, sokat mesélek.
Ha kérik, van még egy-két mozdulat, lépés, megmutatom nekik.
Most ők nézik ámulva...

Holnap ismét ünnep lesz.
A lányok kacagnak, táncolnak, suhannak, majd, mint egy látomás.
Én tudom, kinek szól majd kacagásuk.
Én tudom, kinek szól majd táncuk, elbűvölő mozdulatuk.
Én tudom, kihez viszi őket majd könnyű léptük, sóhajuk.